“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.”
Néha, mikor azt mondom "jól vagyok", azt akarom hogy valaki nézzen a szemembe és mondja azt: "mondd az igazat" .. :)
Mért nem tudom elfogadni,hogy örökre vége, miért várom most is, hogy visszajöjjön végre? Mért álmodom mindig, hogy velem van újra? Miért kell naponta gondolnom a múltra? Miért fáj, ha látom, vagy miért fáj, ha nem, Miért van,hogy feledni nem tudom ma sem? Miért fáj, ha szavak nélkül, némán eltapos, hisz ez köztünk szinte már mindennapos. Miért érzem azt, hogy mégis jó lehet? Miért kell szeretnem, ha ő nem szeret?!
Nehéz dolog színlelni, miközben úgy érzed darabokra hullasz!
Becsukhatod a szemed azok előtt a dolgok előtt, amiket nem akarsz látni; de a szívedet nem csukhatod be, hogy ne érezz.
Ahhoz, hogy meglásd a sziváványt, el kell viselned az esőt is
(és milyen igaz:) )
